Vasad – 2016. február 20., Böllérfesztivál

Nem egy nagy vagy jelentős településről van szó, kevesebb, mint 2000 fős lakossággal, de helyi kezdeményezésre, immár 3. alkalommal kerül megrendezésre ez a– nevezzük fesztiválnak – , ahol mi színesítve a kínálatot, megjelenhetünk. És jó ide visszajönni, ismeretlenül is ismerősökkel pár szó erejéig egymásra csodálkozni. Ez a nap is épp olyan csípős reggellel indult, mint bármely februári hétvége. Még éreztette a tél hatását, de a vasadi főtér környékén gyülekezőket ez talán a legkevésbé foglakoztatta. Mint ahogy azokat a malacokat sem, akik holtukban váltak az esemény főszereplőivé. Tiborral beszélgetve (Vági Tibor) valahol már azon az elhatározáson voltunk, hogy ebben az időben bizony esztergálni képtelenség. Főmacerátor (Túri Alfréd) uram is távollétével tüntetett ki bennünket, így kettesben egyezkedtünk a szervezőkkel, hová állíthatjuk fel gépeinket. A gond csupán csak az volt, hogy ez is, mint megannyi más ilyen, kezdi kinőni önmagát, így végül némi győzködés és elöljárói döntés alapján maradhattunk a megszokott részünkön. Ebben – az időközben megjött – Frédinek is jelentős része volt. Némi átvitel technikával szert tettünk egy asztalra, kikerültek a szokásos bemutató állványok, és ha lassan is, de elkezdődött a munka. A körből már csak Szalai Csaba hiányzott, bár ő egyéni programmal színesítve érkezett, így egyelőre igazoltan távol volt. Az idő is kedvezett, a feldolgozott sertésekből pedig egyre-másra jöttek a finomabbnál finomabb reggeli illatok és falatok, így hamar el kellett dönteni, esztergálunk vagy eszünk. jól ítéltük meg a helyzetet, így telt gyomorral vágtunk neki a következő etapnak. Aztán jött egy fekete autó. Messziről még nem volt olyan nagy, de közelebbről… Elnöki méltósággal – és személyi sofőrrel – beért Szalai Csaba. Teljes volt a csapat. A sofőrről perceken belül kiderült, hogy a felesége, jó háziasszonyhoz méltóan, desszertről is gondoskodott. Hamar szívünkbe zártuk. (De most őszintén, krémessel a kezemben, mondhatok én mást?)

Délután még befutott Pozsgai István is feleségével, meg karon ülő véreb kutyájával, egy rövid időre. Hiányoltuk, mert „részeg” poharaival ő egy igazi unikum. De majd legközelebb. De ne csak a arra gondoljon a kedves olvasó, hogy pusztán a „potya kaja” hozott ide minket, vagy evés-ivás töltötte ki időnket… Jó hangulatban, nem egyszer egymást ugratva, egyre-másra készültek a szokásos pörgettyűk a gyerekeknek, tálak vagy ajándék poharak a finom falatokért. Szavak helyett inkább beszéljenek a mellékelt galéria képei. És akinek kedve volna kipróbálni egy ilyen összejövetel hangulatát, ne habozzon, keressen meg minket a következő alkalomkor.